2. Fejezet
Egyik hűvös helyről egy másikra kerültem. De most már puha
volt, nem annyira, mint az ágyam. Éreztem, hogy hideg, durva kezek tapogatnak.
Még is mi ez?! Aztán nagy nehezen nyitogattam ki a szemeimet. Egy széles
mosolyú barna hajú nő állt előttem.
- Doktor úr, ébredezik. – hallottam a kellemes hangját. Doktor úr?! Még is mi van velem? Ekkor lépet oda hozzám egy magas szőke férfi. Hűha, milyen helyes doktor bácsi.
Elpirulva haraptam ajkamba, amin elnevette magát.
- Üdvözlöm. Mr. Wolf vagyok. – mutatkozott be és leült az ágyam szélére. Nagyot nyelve ráztam vele kezet. Mióta ülnek le az orvosok a betegágyra?
- Lydia. – mutatkoztam be. Aztán csak elmosolyodott.
- Akkor minden rendben, emlékszik a nevére. Mikor szültet? – elkezdte a csuklómat tapogatni. Hangosan felnyögve kaptam a tekintetemet arra a testrészre. Fel volt dagadva és tiszta lila volt.
- 1995.05.31. - válaszoltam meg ismételten a kérdését. Emlékszem mindenre. A nevemre, a születésemre. A nővér segített felülni, de nem volt szerencsés megszédültem. A fejemhez kapva szisszentem fel. Egy hatalmas ragtapasz volt rányomva a homlokomra.
- Rendben, akkor behívom a családját. – mondta a doktor mikor felállt és visszapillantva várta, hogy beleegyezzek. Bólintva jeleztem, hogy jó lenne. Most már körül nézve láttam, hogy egy elkülönített szobába vagyok. Olyan, mint egy rendes szoba és nem egy kórház.
De hát, ennyire ez nem olyan súlyos, hogy külön „lakosztály” kellene. Lassan nyílt az ajtó és egy fej kukucskált be. Elvigyorodva csapódott ki és rohant oda hozzam. Szorosan megölelgetett.
- Dia! – nyomorgatott meg. A szám teljesen kiszáradt és alig kaptam levegőt
- Allison, hagyd, kutyabaj. – éreztem meg egy erős kezet, aki lefejti rólam a nővérem kezeit. Értem, hogy aggódót, de ez már túlzás volt.
- Ti kik vagytok?- kérdeztem meg hatalmas szemekkel rájuk nézve. Bambulva álltak előttem és láttam, ahogy Allie ajkai megremegtek. Scott csak bután nézet és értetlenül kapkodta a fejét, köztem, a doki és a nővérem között. Ekkor lépet be az ajtón Jackson és Allison abba a pillanatba pofon vágta.
- Te szemétláda, nem ismer meg, a saját tulajdon nővérét! - szinte már zokogott, de ez már az az igazi hisztériás sírás volt. Oh, ezek szerint Jackson vezette azt az autót, ami elütött.
- Mi van? – értetlenül simogatta az arcát, ami kissé bepirosodott. Hát igen, a nővérem nem olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Velem ellentétben ő sportember.
- Allison! Emlékszem mindenre. – mondtam és a doktor bólintva kisétált a nővérrel. A nővérem egyszerre volt dühös és boldog. Ilyen arckifejezést is csak ő találhat ki.
- Kicsim, jól vagy? – kérdezte leülve mellém és a kezemet szorongatta.
- Igen, de agyrázkódásom van, nagyot koppant a kemény fejem. – próbáltam elviccelni, de persze ez nem volt olyan jó ötlet.
- Scott.- sóhajtott a nővérem, aki elővett egy terhességi tesztet, ami pozitív volt. Értetlenül néztem rájuk.
- Nagynéni leszek? – kerekedtek kii a szemeim miközben Jackson halkan állt a sarokban. Nem értettem mit keres itt egyáltalán.
- Nem a tiéd? – nézet rám Scott még értetlenebb arccal, már ha ez lehetséges lehetett.
- Még is kitől? – forgattam meg a szemeimet. Még sem mondhatom meg itt Jackson előtt, hogy nem igen engedek férfit magamhoz, illyes fajta módon. Oké, nem vagyok ártatlan, de most már nem igen fekszem le senkivel. Sőt, mostanában nem is volt senkim.
- Akkor nem tudom kié. De a fürdőben találtam a kukába. – undorodva dobta el a tesztet, amin felkuncogtam. Hóbortos nővérem igen csak nagy fantáziával van megáldva.
- Szeretnék kettesben maradni vele. – szólalt meg rekedtes hangon Jackson a sarokból és közelebb lépet. Allison szinte már fújtatva nézet rám. Legalább előbb megerősítést vár mielőtt neki esik. Picit biccentettem, hogy akarok vele beszélgetni.
Allie egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra, Scott megszorította a kezemet és halkan kimentek. Jackson lassan sétált az ágyam mellé.
- Sápadt vagy, szárazak az ajkaid és ködös a tekinteted. – sorolta fel az észrevételeit. Én csak zavarba estem. Elüt, és még én pirulok el?
- Tudod volt egy marha, aki elütött, nem lesz az ember egyik pillanatról a másikra olyan mint volt. – forgattam meg a szemeimet. Aztán meglepetésemre az asztalhoz sétálva töltött egy pohár vizet és visszasétálva adta a kezembe egy szívószállal.
- Lassan kortyolgass keveset. – adta az utasításokat. Felvontam a szemöldökömet, de megpusztultam annyira szomjas vagyok. Egy hatalmasat kortyoltam mire elkezdtem köhögni. Elvette a poharat és erősen simogatni kezdte a hátam.
- Miért kell úgy viselkedned, mint egy gyereknek? Lydia, mondtam, hogy lassan, keveset. – korholt le. Most ez komolya, ő szid le? Ember elütöttél.
- Hányszor ütöttél el embereket, hogy ennyire profi vagy? – kérdezte gúnyosan mire ő leült az ágyam szélére és ajkaimhoz tette a szívószálát. De nem engedte, hogy elvegyem a kezéből a poharat.
- Ilyen most fordult elő először. De anyukámat gondoztam. Féléve halt meg. – suttogta halkan. Mekkora barom vagyok.
- Részvétem. – kortyoltam piciket, aztán elvette a poharat és letette mellém. Akkor nem lehet számára kellemes itt lennie.
- Sajnálom, nem láttalak, nem terveztem, hogy elütlek. – mondta miközben elő vett egy nagy tábla csokit. De édes. Vett nekem egy csokit. Elmosolyodva elvettem tőle és kibontottam. Ma nem sokat ettem, és kell egy kis boldogság hormon.
- Nem fontos, kérsz? – dugtam az orra alá a csokit, amit adott. Megrázta a fejét, hogy ilyen hamar elsiklottam a bocsánat kérése felett, de ő is ezt tette az anyukája témájával. Csak csendben ültünk és ettük a csokit.
- Arra gondoltam, hogy ha kijössz, megbeszélhetnénk a matekpéldát, amit kaptam. – törte meg a csendet.
- Rossz volt. – vágtam rá egyből, amin elmosolyodott.
- Tudtam, hogy neked fel fog tűnni. A matek tanár nem vette észre. – mondta miközben elmosolyodott.
- A tanár még azt se venné észre, ha a 4+4= 9 lenne. – vontam meg a vállam és összegyűrtem a papírt, amiben a csoki volt.
- Észrevettem. – nevetve elvette és eldobta a pappírt.
Reagálni nem volt időm, hiszen a doki bejött és kiküldte Jacksont. Egy utolsó szomorú pillantást vetettem felé. Szipogva feküdtem le és sötétítetek el nekem. Pihennem kell, vagy nem mehetek haza holnap délután. Reggel még vizsgálatok várnak rám.
Lassan lehunytam a szememet és próbáltam aludni. Nem ment, hiszen hideg volt, a szoba nem az én szobám volt. Idegen helyen nem tudok aludni. Csak feküdtem összekuporodva az ágyban és zokogva vártam a reggelt. El akarok innen menni. Aztán hirtelen hangokat hallottam. Megrémülve ültem fel az ágyban és figyeltem az árnyékot, ami a folyosóról beszűrődött a fény. Heves szívveréssel vártam, hogy ki is tart a szobám felé. Lassan lenyomódott a kilincs én pedig remegő ajkakkal néztem a takaró alá bújva…
.
- Doktor úr, ébredezik. – hallottam a kellemes hangját. Doktor úr?! Még is mi van velem? Ekkor lépet oda hozzám egy magas szőke férfi. Hűha, milyen helyes doktor bácsi.
Elpirulva haraptam ajkamba, amin elnevette magát.
- Üdvözlöm. Mr. Wolf vagyok. – mutatkozott be és leült az ágyam szélére. Nagyot nyelve ráztam vele kezet. Mióta ülnek le az orvosok a betegágyra?
- Lydia. – mutatkoztam be. Aztán csak elmosolyodott.
- Akkor minden rendben, emlékszik a nevére. Mikor szültet? – elkezdte a csuklómat tapogatni. Hangosan felnyögve kaptam a tekintetemet arra a testrészre. Fel volt dagadva és tiszta lila volt.
- 1995.05.31. - válaszoltam meg ismételten a kérdését. Emlékszem mindenre. A nevemre, a születésemre. A nővér segített felülni, de nem volt szerencsés megszédültem. A fejemhez kapva szisszentem fel. Egy hatalmas ragtapasz volt rányomva a homlokomra.
- Rendben, akkor behívom a családját. – mondta a doktor mikor felállt és visszapillantva várta, hogy beleegyezzek. Bólintva jeleztem, hogy jó lenne. Most már körül nézve láttam, hogy egy elkülönített szobába vagyok. Olyan, mint egy rendes szoba és nem egy kórház.
De hát, ennyire ez nem olyan súlyos, hogy külön „lakosztály” kellene. Lassan nyílt az ajtó és egy fej kukucskált be. Elvigyorodva csapódott ki és rohant oda hozzam. Szorosan megölelgetett.
- Dia! – nyomorgatott meg. A szám teljesen kiszáradt és alig kaptam levegőt
- Allison, hagyd, kutyabaj. – éreztem meg egy erős kezet, aki lefejti rólam a nővérem kezeit. Értem, hogy aggódót, de ez már túlzás volt.
- Ti kik vagytok?- kérdeztem meg hatalmas szemekkel rájuk nézve. Bambulva álltak előttem és láttam, ahogy Allie ajkai megremegtek. Scott csak bután nézet és értetlenül kapkodta a fejét, köztem, a doki és a nővérem között. Ekkor lépet be az ajtón Jackson és Allison abba a pillanatba pofon vágta.
- Te szemétláda, nem ismer meg, a saját tulajdon nővérét! - szinte már zokogott, de ez már az az igazi hisztériás sírás volt. Oh, ezek szerint Jackson vezette azt az autót, ami elütött.
- Mi van? – értetlenül simogatta az arcát, ami kissé bepirosodott. Hát igen, a nővérem nem olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Velem ellentétben ő sportember.
- Allison! Emlékszem mindenre. – mondtam és a doktor bólintva kisétált a nővérrel. A nővérem egyszerre volt dühös és boldog. Ilyen arckifejezést is csak ő találhat ki.
- Kicsim, jól vagy? – kérdezte leülve mellém és a kezemet szorongatta.
- Igen, de agyrázkódásom van, nagyot koppant a kemény fejem. – próbáltam elviccelni, de persze ez nem volt olyan jó ötlet.
- Scott.- sóhajtott a nővérem, aki elővett egy terhességi tesztet, ami pozitív volt. Értetlenül néztem rájuk.
- Nagynéni leszek? – kerekedtek kii a szemeim miközben Jackson halkan állt a sarokban. Nem értettem mit keres itt egyáltalán.
- Nem a tiéd? – nézet rám Scott még értetlenebb arccal, már ha ez lehetséges lehetett.
- Még is kitől? – forgattam meg a szemeimet. Még sem mondhatom meg itt Jackson előtt, hogy nem igen engedek férfit magamhoz, illyes fajta módon. Oké, nem vagyok ártatlan, de most már nem igen fekszem le senkivel. Sőt, mostanában nem is volt senkim.
- Akkor nem tudom kié. De a fürdőben találtam a kukába. – undorodva dobta el a tesztet, amin felkuncogtam. Hóbortos nővérem igen csak nagy fantáziával van megáldva.
- Szeretnék kettesben maradni vele. – szólalt meg rekedtes hangon Jackson a sarokból és közelebb lépet. Allison szinte már fújtatva nézet rám. Legalább előbb megerősítést vár mielőtt neki esik. Picit biccentettem, hogy akarok vele beszélgetni.
Allie egy hatalmas puszit nyomott a homlokomra, Scott megszorította a kezemet és halkan kimentek. Jackson lassan sétált az ágyam mellé.
- Sápadt vagy, szárazak az ajkaid és ködös a tekinteted. – sorolta fel az észrevételeit. Én csak zavarba estem. Elüt, és még én pirulok el?
- Tudod volt egy marha, aki elütött, nem lesz az ember egyik pillanatról a másikra olyan mint volt. – forgattam meg a szemeimet. Aztán meglepetésemre az asztalhoz sétálva töltött egy pohár vizet és visszasétálva adta a kezembe egy szívószállal.
- Lassan kortyolgass keveset. – adta az utasításokat. Felvontam a szemöldökömet, de megpusztultam annyira szomjas vagyok. Egy hatalmasat kortyoltam mire elkezdtem köhögni. Elvette a poharat és erősen simogatni kezdte a hátam.
- Miért kell úgy viselkedned, mint egy gyereknek? Lydia, mondtam, hogy lassan, keveset. – korholt le. Most ez komolya, ő szid le? Ember elütöttél.
- Hányszor ütöttél el embereket, hogy ennyire profi vagy? – kérdezte gúnyosan mire ő leült az ágyam szélére és ajkaimhoz tette a szívószálát. De nem engedte, hogy elvegyem a kezéből a poharat.
- Ilyen most fordult elő először. De anyukámat gondoztam. Féléve halt meg. – suttogta halkan. Mekkora barom vagyok.
- Részvétem. – kortyoltam piciket, aztán elvette a poharat és letette mellém. Akkor nem lehet számára kellemes itt lennie.
- Sajnálom, nem láttalak, nem terveztem, hogy elütlek. – mondta miközben elő vett egy nagy tábla csokit. De édes. Vett nekem egy csokit. Elmosolyodva elvettem tőle és kibontottam. Ma nem sokat ettem, és kell egy kis boldogság hormon.
- Nem fontos, kérsz? – dugtam az orra alá a csokit, amit adott. Megrázta a fejét, hogy ilyen hamar elsiklottam a bocsánat kérése felett, de ő is ezt tette az anyukája témájával. Csak csendben ültünk és ettük a csokit.
- Arra gondoltam, hogy ha kijössz, megbeszélhetnénk a matekpéldát, amit kaptam. – törte meg a csendet.
- Rossz volt. – vágtam rá egyből, amin elmosolyodott.
- Tudtam, hogy neked fel fog tűnni. A matek tanár nem vette észre. – mondta miközben elmosolyodott.
- A tanár még azt se venné észre, ha a 4+4= 9 lenne. – vontam meg a vállam és összegyűrtem a papírt, amiben a csoki volt.
- Észrevettem. – nevetve elvette és eldobta a pappírt.
Reagálni nem volt időm, hiszen a doki bejött és kiküldte Jacksont. Egy utolsó szomorú pillantást vetettem felé. Szipogva feküdtem le és sötétítetek el nekem. Pihennem kell, vagy nem mehetek haza holnap délután. Reggel még vizsgálatok várnak rám.
Lassan lehunytam a szememet és próbáltam aludni. Nem ment, hiszen hideg volt, a szoba nem az én szobám volt. Idegen helyen nem tudok aludni. Csak feküdtem összekuporodva az ágyban és zokogva vártam a reggelt. El akarok innen menni. Aztán hirtelen hangokat hallottam. Megrémülve ültem fel az ágyban és figyeltem az árnyékot, ami a folyosóról beszűrődött a fény. Heves szívveréssel vártam, hogy ki is tart a szobám felé. Lassan lenyomódott a kilincs én pedig remegő ajkakkal néztem a takaró alá bújva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése