1. Fejezet.
Itt születtem, nem tudom miért költöztek el a nagyvárosból
anyuék, miért egy ilyen poros kisvárost választottak a gyerekvállaláshoz. Nem
gondolták volna, hogy talán egy nagyváros jobb lenne? Én biztos, hogy egy olyan
várost választanék, ami mindenhez közel van. Sőt, ha lehet, még a szomszédaimat
sem ismerjem. Felesleges mindenkivel jóba lenni, elég, ha azokkal haverkodsz,
aki valamilyen módon előre segít, hogy feljebb a ranglétrán.
Elég népszerűnek mondhatom magam, jól nézek ki. És mindent megkapok, amit kigondolok. Persze azért nem mindig sikerül, de elenyésző a kudarcaim száma. Néha elég, ha csak bájosan mosolygok valakire, vagy néha mást is be kell vetni. De végülis miért teremtett volna, isten ilyen szépnek, ha nem szabadna, éljek vele? Igen, néha a testemmel érek el dolgokat, de nem mondanám magam ribancnak, vagy beképzelt libának. Inkább azok az olyanok, akik csak céltalanul viselkednek így. Nekem céljaim vannak. Mai napra még semmi olyan nem jutott eszembe, aminek értelme is lenne. Elég unalmas ez a matek óra. Ugyan azt halljuk újra meg újra. Van pár gyengeelméjű az osztályba, akik nem tudják tartani a tempót. Ők mit keresnek itt?! Nincs valami olyan iskola, ahol ők kitűnhetnek valami mással, mint az agyukkal, mellesleg nincs nekik, vagy lusták álmodni.
- Na, jó. Én ezt már nem bírom. – idegesen felpattantam az asztaltól és felírtam semmi perc alatt a helyes megoldást. Nem a türelmemről vagyok híres az már biztos. De már legalább 10 perce azon az egy résznél ácsorog és látszik, hogy nem látja. Összecsapva a tenyeremet fordultam a tanár felé. Aki épp készült lehordani, a szokásos szöveggel. Így nem fogja megtanulni, ha nem saját maga jön rá. Stb.. De ekkor hirtelen kinyílt az ajtó.
- Ez lenne az osztálya. – mutatott körbe az igazgató úr. Új ember érkezik ide? Erről én miért nem tudok? Láttam, hogy a lányok elpirulnak, vagy épp kivirulnak. Összeráncoltam a homlokom és fordultam az ajtó felé. Ott állt egy srác, egy nagyon helyes srác.
- Ő pedig Lydia, az osztály büszkesége, sőt az iskoláé is. Talán ellenfélre talál önben. Ellenfél? Még is milyen ellenfél? Értetlenül álltam a tábla előtt, miközben ő már helyet is foglalt a terem másik felébe, jó messze tőlem. Még bemutatkozni is képtelen. Ez így nem működik, ő tudja a nevemet, én meg az övét nem.
- Köszönjük Lydia a rögtönzött türelmetlenségi kitörését. Foglaljon helyet. – szólalt meg végül a tanár és elkezdte letörölni a táblát. Csendben sétáltam a helyemre, még legalább az óra fele vissza volt. Kissé ideges voltam, mindenről tudok, ami ebben az iskolában történik, de az új srácról nem tudhatta semmit. A gyenge képességűeken volt a sor. Bedugtam a fülhallgatómat és elkezdtem zenét hallgatni, még attól is felidegesítem magam, ha hallgatom a szerencsétlenkedéseiket. De mikor felpillantottam, hogy mennyi is az idő azt éreztem valaki bámul. Az új gyerek nézet rám, de azonnal el is kapta a fejét. Láttam, hogy kevesebb, mint két perc van hátra az órából. Elkezdtem elpakolni a füzetemet, és a könyveimet. Mikor kihívták az új fiút.
- Jackson, lássuk, mit tudsz. – a tanár oda sétált a táblához és egy nehezebb feladatott. Elmosolyodtam, hiszen én már tudom a megoldást. Ó, micsoda figyelmetlen vagyok, Jackson-nak hívják. Köszönöm, Mr. Smith a segítséget. Mikor végeztem a fülhallgatóm összehajtogatásával már le is ült. Elvigyorodtam, hogy nekem aztán nincs párom. Senki nem okosabb nálam.
- Helyes megoldás! – hallatszott a tanár szájából. Hogy mi van?! – ültem és ekkor láttam, hogy megcsinálta az egészet. Most már értem mit ért az alatt, hogy talán ellenfélre akadok benne. Hamar kicsöngettek és elindultak a többiek a szekrények felé. Én pedig az ajtónál megálltam és követtem az új srácot, mikor olyan helyre érkeztünk ahol kevesebben vagyunk és még a tanárok sem figyelnek oda mentem hozzá.
- Még is ki vagy te? Ide jössz és összeborítod, amit nehezen felépítettem? – idegesen néztem a szemébe és kicsit megragadtam a kabátját. Nem mintha akkora erő lenne bennem. Ő csak vigyorogva ragadott meg és nyomot neki a falnak.
- Mi van kislány, apuci nem mondta, hogy nem te vagy a világ közepe? – állt előttem meg és elsimított egy tincset az arcomból. Ez még is mi?!
- Ne tapogass! – toltam el magamtól a kezét, még is olyan jól esett az érintése. De erről neki nem kell tudni. Még is mit képzel magáról? Úgy beszél velem, mint egy kutyával. És mi van? Nem vagyok elkényeztetett liba.
- Még is mit képzelsz magadról? – löktem el magamtól. Én nem leszek az ő kis ölebe. Látszott rajta mit akar. Én viszont nem. Ami meglepő volt.
- Lydia! – hallatottam meg a nevem, Scott rohant oda hozzánk és idegesen nézte az új gyereket.
- Scott. Menjünk. – álltam meg mellette és igazítottam meg a felsőmet. Összegyűrte és a vállamról is lecsúszott az egész ujjrésze.
- Jól vagy? – indultunk el miközben végig vizslatott. Hova is lennék Scott nélkül? Ő a legjobb barátom. Hogy miért különleges? Mert ő az egyetlen, akivel nem feküdtem le és nem is tervezem. Ő olyan, mint egy nagy testvér. Ha minden jól megy az is lesz. Hiszen Allison felé kacsingat. Allison pedig nem más, mint az én szolid nővérkém.
- Igen. Csak volt egy kis összetűzésünk. Hibátlanul, elsőre megoldotta a legnehezebb matekpéldát…- kezdtem bele mire ő röhögve rázta a fejét.
- Te meg neki mentél, mert nem lehet senki okosabb nála. Lydia, vigyázz magadra, főleg vele. – mondta egyre komolyabb hangnemben. Most ő ismeri? Miért mond nekem ilyeneket? Mindenki megrémiszt. Az ebédlőbe érve már ott ült a szokott helyünkön a drága testvérem és valami könyvet olvasott.
- A húgod megint bajba sodorja magát. – ült le mellé Scott és letette a tálcákat. Hát nem aranyos? Viszi a nővérem ebédjét. Én sosem fogok ilyen embert találni. Ekkor leültem én is.
- Lydia. – mondta nevemet olyan „nővéresen” amiben benne volt minden, amit el kell, képzeljek, hogy leszidott.
- Jól van. Te meg ne árulkodj! – csíptem bele a karjába. Mindent elmond neki, mintha Allison az anyám lenne és Scott az apám. Ahogy körül néztem minden hol szerelmes párok ücsörögtek. Nem mindig éreztem magam magányosnak, de most még Scott-ék is picit romantikusabbá vették. A szendvicsemet majszolva néztem körbe és körbe. Jackson ott ült egyedül és még a kajájához sem nyúlt. Akkor minek jön ide, ha nem eszik?!
A nap további része nagyon gyorsan lezajlott. Ma még a beszédhez sem volt kedvem, az embereket elzavartam magamtól és elindultam hazafelé. Mivel nem lakunk mi olyan messze a sulitól így én gyalog járok. Allison autóval, mert ő már valami áruházban dolgozik a város másik oldalán. Scott meg a közelben lévő állatorvos mellet asszisztens. Hát igen, túlbuzgóak, bár a jegyeiken meg is látszik. Egy autóba szálltak be. Scott-nak nincs autója, így Ali-nek kell hordozni, bár útba esik az ő munkahelye is. Úgy döntöttem, hogy átvágok a parkolón, előbb haza érek. Körülnézve léptem le a padkáról, nem jött semmi, így akadálymentesen mehettem. De ekkor hangos fékcsikorgás és pár sikoly zavart meg. A hang irányába fordultam és egy ezüst színű autó jött felém. Elejtettem a jegyzeteimet és másra nem volt időm csak magam elé helyeztem a kezem. Vártam a becsapódást, Allison hangja csak úgy zúgott a fülembe.
- Lydia! – ez volt az utolsó, amit hallottam. Minden elsötétült. De nem fájt, semmit nem éreztem, még is minden olyan sötét és hűvös.
Elég népszerűnek mondhatom magam, jól nézek ki. És mindent megkapok, amit kigondolok. Persze azért nem mindig sikerül, de elenyésző a kudarcaim száma. Néha elég, ha csak bájosan mosolygok valakire, vagy néha mást is be kell vetni. De végülis miért teremtett volna, isten ilyen szépnek, ha nem szabadna, éljek vele? Igen, néha a testemmel érek el dolgokat, de nem mondanám magam ribancnak, vagy beképzelt libának. Inkább azok az olyanok, akik csak céltalanul viselkednek így. Nekem céljaim vannak. Mai napra még semmi olyan nem jutott eszembe, aminek értelme is lenne. Elég unalmas ez a matek óra. Ugyan azt halljuk újra meg újra. Van pár gyengeelméjű az osztályba, akik nem tudják tartani a tempót. Ők mit keresnek itt?! Nincs valami olyan iskola, ahol ők kitűnhetnek valami mással, mint az agyukkal, mellesleg nincs nekik, vagy lusták álmodni.
- Na, jó. Én ezt már nem bírom. – idegesen felpattantam az asztaltól és felírtam semmi perc alatt a helyes megoldást. Nem a türelmemről vagyok híres az már biztos. De már legalább 10 perce azon az egy résznél ácsorog és látszik, hogy nem látja. Összecsapva a tenyeremet fordultam a tanár felé. Aki épp készült lehordani, a szokásos szöveggel. Így nem fogja megtanulni, ha nem saját maga jön rá. Stb.. De ekkor hirtelen kinyílt az ajtó.
- Ez lenne az osztálya. – mutatott körbe az igazgató úr. Új ember érkezik ide? Erről én miért nem tudok? Láttam, hogy a lányok elpirulnak, vagy épp kivirulnak. Összeráncoltam a homlokom és fordultam az ajtó felé. Ott állt egy srác, egy nagyon helyes srác.
- Ő pedig Lydia, az osztály büszkesége, sőt az iskoláé is. Talán ellenfélre talál önben. Ellenfél? Még is milyen ellenfél? Értetlenül álltam a tábla előtt, miközben ő már helyet is foglalt a terem másik felébe, jó messze tőlem. Még bemutatkozni is képtelen. Ez így nem működik, ő tudja a nevemet, én meg az övét nem.
- Köszönjük Lydia a rögtönzött türelmetlenségi kitörését. Foglaljon helyet. – szólalt meg végül a tanár és elkezdte letörölni a táblát. Csendben sétáltam a helyemre, még legalább az óra fele vissza volt. Kissé ideges voltam, mindenről tudok, ami ebben az iskolában történik, de az új srácról nem tudhatta semmit. A gyenge képességűeken volt a sor. Bedugtam a fülhallgatómat és elkezdtem zenét hallgatni, még attól is felidegesítem magam, ha hallgatom a szerencsétlenkedéseiket. De mikor felpillantottam, hogy mennyi is az idő azt éreztem valaki bámul. Az új gyerek nézet rám, de azonnal el is kapta a fejét. Láttam, hogy kevesebb, mint két perc van hátra az órából. Elkezdtem elpakolni a füzetemet, és a könyveimet. Mikor kihívták az új fiút.
- Jackson, lássuk, mit tudsz. – a tanár oda sétált a táblához és egy nehezebb feladatott. Elmosolyodtam, hiszen én már tudom a megoldást. Ó, micsoda figyelmetlen vagyok, Jackson-nak hívják. Köszönöm, Mr. Smith a segítséget. Mikor végeztem a fülhallgatóm összehajtogatásával már le is ült. Elvigyorodtam, hogy nekem aztán nincs párom. Senki nem okosabb nálam.
- Helyes megoldás! – hallatszott a tanár szájából. Hogy mi van?! – ültem és ekkor láttam, hogy megcsinálta az egészet. Most már értem mit ért az alatt, hogy talán ellenfélre akadok benne. Hamar kicsöngettek és elindultak a többiek a szekrények felé. Én pedig az ajtónál megálltam és követtem az új srácot, mikor olyan helyre érkeztünk ahol kevesebben vagyunk és még a tanárok sem figyelnek oda mentem hozzá.
- Még is ki vagy te? Ide jössz és összeborítod, amit nehezen felépítettem? – idegesen néztem a szemébe és kicsit megragadtam a kabátját. Nem mintha akkora erő lenne bennem. Ő csak vigyorogva ragadott meg és nyomot neki a falnak.
- Mi van kislány, apuci nem mondta, hogy nem te vagy a világ közepe? – állt előttem meg és elsimított egy tincset az arcomból. Ez még is mi?!
- Ne tapogass! – toltam el magamtól a kezét, még is olyan jól esett az érintése. De erről neki nem kell tudni. Még is mit képzel magáról? Úgy beszél velem, mint egy kutyával. És mi van? Nem vagyok elkényeztetett liba.
- Még is mit képzelsz magadról? – löktem el magamtól. Én nem leszek az ő kis ölebe. Látszott rajta mit akar. Én viszont nem. Ami meglepő volt.
- Lydia! – hallatottam meg a nevem, Scott rohant oda hozzánk és idegesen nézte az új gyereket.
- Scott. Menjünk. – álltam meg mellette és igazítottam meg a felsőmet. Összegyűrte és a vállamról is lecsúszott az egész ujjrésze.
- Jól vagy? – indultunk el miközben végig vizslatott. Hova is lennék Scott nélkül? Ő a legjobb barátom. Hogy miért különleges? Mert ő az egyetlen, akivel nem feküdtem le és nem is tervezem. Ő olyan, mint egy nagy testvér. Ha minden jól megy az is lesz. Hiszen Allison felé kacsingat. Allison pedig nem más, mint az én szolid nővérkém.
- Igen. Csak volt egy kis összetűzésünk. Hibátlanul, elsőre megoldotta a legnehezebb matekpéldát…- kezdtem bele mire ő röhögve rázta a fejét.
- Te meg neki mentél, mert nem lehet senki okosabb nála. Lydia, vigyázz magadra, főleg vele. – mondta egyre komolyabb hangnemben. Most ő ismeri? Miért mond nekem ilyeneket? Mindenki megrémiszt. Az ebédlőbe érve már ott ült a szokott helyünkön a drága testvérem és valami könyvet olvasott.
- A húgod megint bajba sodorja magát. – ült le mellé Scott és letette a tálcákat. Hát nem aranyos? Viszi a nővérem ebédjét. Én sosem fogok ilyen embert találni. Ekkor leültem én is.
- Lydia. – mondta nevemet olyan „nővéresen” amiben benne volt minden, amit el kell, képzeljek, hogy leszidott.
- Jól van. Te meg ne árulkodj! – csíptem bele a karjába. Mindent elmond neki, mintha Allison az anyám lenne és Scott az apám. Ahogy körül néztem minden hol szerelmes párok ücsörögtek. Nem mindig éreztem magam magányosnak, de most még Scott-ék is picit romantikusabbá vették. A szendvicsemet majszolva néztem körbe és körbe. Jackson ott ült egyedül és még a kajájához sem nyúlt. Akkor minek jön ide, ha nem eszik?!
A nap további része nagyon gyorsan lezajlott. Ma még a beszédhez sem volt kedvem, az embereket elzavartam magamtól és elindultam hazafelé. Mivel nem lakunk mi olyan messze a sulitól így én gyalog járok. Allison autóval, mert ő már valami áruházban dolgozik a város másik oldalán. Scott meg a közelben lévő állatorvos mellet asszisztens. Hát igen, túlbuzgóak, bár a jegyeiken meg is látszik. Egy autóba szálltak be. Scott-nak nincs autója, így Ali-nek kell hordozni, bár útba esik az ő munkahelye is. Úgy döntöttem, hogy átvágok a parkolón, előbb haza érek. Körülnézve léptem le a padkáról, nem jött semmi, így akadálymentesen mehettem. De ekkor hangos fékcsikorgás és pár sikoly zavart meg. A hang irányába fordultam és egy ezüst színű autó jött felém. Elejtettem a jegyzeteimet és másra nem volt időm csak magam elé helyeztem a kezem. Vártam a becsapódást, Allison hangja csak úgy zúgott a fülembe.
- Lydia! – ez volt az utolsó, amit hallottam. Minden elsötétült. De nem fájt, semmit nem éreztem, még is minden olyan sötét és hűvös.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése